A keresztény életeszmény középpontjában nem állhat más, csak az, “aki föláldozta magát bűneinkért, hogy kiragadjon minket a jelen világ gonoszságából Istenünk és Atyánk rendelése szerint” (Gal 1,4). A Krisztussal való azonosulás, a krisztusivá válás életprogramját Szent Pállal együtt mi is döntőnek tekintjük: “Hasonló akarok lenni hozzá halálában, hogy eljussak a halálból való föltámadásra” (Fil 3,11). A keleti egyház lelkisége azért tudott minden korban élő, friss és dinamikus maradni, mert sosem tévesztette szem elől az Üdvözítő istenemberi arcát. A keleti atyák számára a dogmatikus megfogalmazásoknak sohasem az a célja, hogy spekulatív magyarázatok szülessenek, hanem mindig gyakorlatias, Isten titkát nem önmagában, hanem a világhoz forduló, szabadító arcában szemlélhetjük(1).

Az Atyához vezető (vö. Jn 14,2-3) Krisztus arcát keressük: a Szentírás igéiben, a Szent Liturgia Áldozatában, az ikonok szemlélésében, közösségi és egyéni imáinkban, de úgyszintén minden embertestvérünkben is. Miközben Krisztust törekszünk mintázni, szívünk legmélyebb vágya is teljesül: egyre bensőségesebb kapcsolatba kerülünk Istennel, s megnyílik számunkra az istenivé válás (theószisz) végső célhoz vezető útja. Tudjuk, hisszük és valljuk, hogy mindez egyedül Krisztusban és Krisztus által érhető el, hiszen – Alexandriai Szent Athanasziosz szavaival “az ember nem lehetett volna istenivé, ha az, aki testté lett, nem lenne Isten”(2). Ugyancsak az alexandriai püspöktől tanulhatjuk meg: “Nem nyertünk volna szabadulást a bűnöktől, ha az a test, amit a Logosz felvett, nem a mi emberi testünk lenne”(3).

A magyarországi bizánci katolikusok az egyházmegyét alapító bullában méltán kapták a “Christifideles Graeci” kitüntető megnevezést. Ugyanakkor azonban felszólítást is kivehetünk belőle: megszabja mindig újra és újra megújítandó – lelkiségünk alapirányát. Ez pedig nem más, mint az állandó megtérés (metanoia), odafordulás Jézus Krisztushoz, akiben megjelent a mi emberszerető Istenünk (philanthróposz Theosz) jósága. Sokféle imádság segíthet járni ezt az utat, kifejezőereje és mélysége miatt idézzünk most fel egyet, a – pusztai atyák hagyományában gyökerező – Jézus-imát: “Jézus Krisztus Urunk, Istennek Fia, irgalmazz nekem bűnösnek”.

Krisztussal való találkozásunktól elválaszthatatlan a Szentlélek bennünk lakása: “Ti azonban nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akiben ugyanis nincs Krisztus Lelke, az nem tartozik hozzá” (Róm 8,9-10). A Léleknek kell vezérelnie bennünket ahhoz, hogy a galileai férfiban, Izrael prófétájában a megtestesült Isten-Igét, az emberré lett Istent lássuk, mert Isten Lelke által nyilatkozik meg számunkra mind Krisztus megtestesülése, mind pedig hatalma(4). Csakis a Szentlélek erejével tudjuk igazán megvallani, hogy Jézus a Krisztus. a Messiás, akiben az Ószövetség jövendölései és az emberiség vágya teljesedtek be.

Az istenfiúság elnyerését a Szentlélek viszi végbe életünkben (vö. Gal 4,6), s ugyanő döntően közreműködik abban is. hogy a Szentírás olvasása által táplálni és erősíteni tudjuk hitünket(5). Az átistenülésben, a Krisztushoz formálódásban is alapvető a Lélek szerepe: “Bensőnkben Krisztus alakul ki akkor, ha a Szentlélek isteni átalakulást kezdeményez bennünk, mégpedig a megszentelődés és igaz élet folytán. Ekkor ugyanis az Atyaisten lényének karaktere tündöklik föl bennünk, mert megszentelődésük során a Szentlélek Krisztushoz formál bennünket”(6).

Az atyák tanítása részletesen foglalkozik a Szentléleknek azzal a tevékenységével is, amely a szentségekben és a Szent Liturgiában nyilvánul meg. A keresztény Kelet teológiája a szentségeket elsősorban nem úgy tekinti, mint nyomorúságainkra adott mennyei gyógyszereket, hanem Epiphániának, Istenjelenésnek, valamint az átistenítő energiák kiáradásának tartja azokat(7). A Szentlélek működése által változnak át az adományok a Szent Liturgiában a Feltámadt Krisztus Testévé és Vérévé. Ugyancsak ő, a harmadik isteni Személy az, aki egyesít minket egymással Krisztus misztikus testében, az Egyházban. A nyelvi, faji és szertartásbeli különbözőség nem gyengíti a közös hitet, az egységet: a lényeg ugyanis az, hogy az egy Szentlélek közösségében, az Egyházban egybehangzólag tudjuk kiáltani Istennek: Abba. Atya (vö. Gal 4,6-7)!

Lelkiségünkben nagyon mély gyökerei vannak az Istenszülő tiszteletének. Megszámlálhatatlanul sok liturgikus ének, ikon és egyéni imádság tanúskodik a felé szálló magasztalásról, a benne bízó kérésekről, s az iránta érzett ragaszkodásunkról. A keleti egyház hagyományában Mária helyét és jelentőségét sohasem választották el Krisztus misztériumától: az előtérben mindig a megtestesülés titka áll, a Mária-dogmák Isten születésének eseményéhez kapcsolódnak. Az a szolgálat, amit ő ennél a titoknál betöltött, alkalmat ad a keleti keresztényeknek, hogy őt, az “Életnek Szülőanyját” úgy tiszteljék, mint “aki a Keruboknál tiszteltebb és a Szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb”(8). Mária tehát Istenszülő (Theotokosz), de ugyanakkor Örökkészűz (Aeiparthenosz) is, szüzességének titkát az el nem égő csipkebokor ábrázolta elő(9).

Krisztussal való különleges kapcsolata miatt Máriában látja a keleti egyház a minden szükségben segítőt, az érettük állhatatosan könyörgőt (vö. deészisz). Ő az Egyház prototípusa. olyan értelemben, hogy az Egyházat alkotó emberek tökéletesen beteljesült típusát képviseli(10). Sőt, az Istenszülő elhunyta és mennybevitele már az egész kozmosz megdicsőülését vetíti előre(11).

A Hajdúdorogi Egyházmegye bizánci katolikusai mind tudják. hogy a máriapóesi zarándokhely lelkiségünk drága kincse, s hogy a könnyező Istenszülő könyörgései által imáik minden időben meghallgatást fognak találni...

Lelkiségünk soha ki nem apadó forrása a Liturgia. Az atyák felfogása szerint a Liturgia teljessége oly túláradó, “hogy sem távolabbra menni, sem bármit is hozzátenni nem lehet” (N. Kabaszilasz), mert egybefogja a teljes üdvgondozást. Túl azon az általános hatáson és befolyáson, amit az egyházi szertartás gyakorol a vallásos életre, a keleti egyház hagyományában létezik egy kimondottan “liturgikus” lelkiség és gondolkodás(12). A Szent Liturgiát ünneplő közösség a Szentháromság Országának előízét tapasztalja meg, Ez az Ország Krisztusban már elérkezett, ugyanakkor még növekedőben van. A Paruzia és az örökkévalóság felé vándorló Egyház a Liturgiában valóságosan elővételezi a boldog beteljesedést. Arra törekszünk, hogy ott egyénileg és közösségileg is “tegyünk félre minden földi gondot”. Ezt segítik elő liturgikus énekeink, a tömjén és a gyertya, valamint az ikonok is, mely utóbbiak a bizánci templom szerves részét képezik. A VII. Egyetemes (II. Nikaiai) Zsinat kinyilvánította, hogy amennyiben egy képmást “szemlélünk, akkor az arra késztet bennünket, hogy az őstípusra emlékezzünk, akit ezáltal még jobban megszeretünk. Továbbá arra indít bennünket, hogy tiszteljük azt azáltal, hogy csókkal illetjük és hódolatunkat (proszkünészisz) nyilvánítjuk; igaz imádatunkat (latreia) azonban nem, mert hitünk szerint ez csak az isteni természetnek jár ki. (Az ikont) úgy tiszteljük, mint a ... keresztet, a Szent Bibliát és más szent tárgyakat, amelyeket tömjénfüsttel és gyertyákkal díszítünk atyáink igazhitű szokása szerint”(13).

A Szent Liturgiában mindenekelőtt azt a Krisztust ünnepeljük, aki Áldozat lett értünk, s aki “mint Feláldozó és Feláldozott”, mint Örök Főpap immár az Egyház hódolatát is viszi az Atya elé. A Liturgia átfogja Krisztus életének, tanításának és megváltói működésének egészét, de Krisztus parancsa szerint – legfőképpen az Utolsó Vacsorát, továbbá a Nagypéntek, és Húsvét misztériumát, valamint a Pünkösdöt (epiklézis) jeleníti meg(14). Krisztus Testének és Vérének vétele számunkra a megszentelődés teljessége, az örök élet záloga.

Lelkiségünk fő forrásairól szólva feltétlenül említést kell tennünk a keleti szerzetesi hagyomány jelentőségéről. A keleti egyház lelki gyújtópontját és imaéletének hátterét mindig a szerzetesség jelentette. Ők, az önmegtagadás tökéletesebb útjára lépett szerzetesek imáikban összefogják a kisebb és nagyobb közösséget, sőt az egész emberiséget. Felmutatott jelei annak, hogy ez a világ elmúlik és feltámadásunk után más létmód részesei leszünk (eszkatológikus és prófétai küldetés).

A szerzetesség bölcsője Keleten, Egyiptomban ringott. A pusztában “őrködő”, szétszórtan élő anakhorétákat először Pakhomiosz (†348) gyűjtötte össze, s tőle származik a közösségi életet (koinobion) megszervező első szabályzat is. Ennek középpontjában a liturgikus imaélet áll(15).

Pakhomiosz szabályzata nagy hatással volt a keleti monasztikus szerzetesség tulajdonképpeni megalapítójára, Nagy Szent Bazilra (†379) is. Az általa megszervezett szerzetesi közösség Krisztus túláradó, minden elképzelést felülmúló szeretetét jelképezi, és egy olyan igazi nagy család eszményét valósítja meg, amely az Evangélium szerint építi fel életét(16). Nagy Szent Bazil azonban nemcsak a “Regula” szerzője. Ő és Nazianzi Szent Gergely voltak az elsők, akik Órigenész aszketikus és misztikus szövegeiből gyűjteményt állítottak össze és ennek a “Philokalia” nevet adták.

Az egész monasztikus élet az “új emberré” formálódás jegyében zajlik. Eközben mind jobban Krisztust ölti magára a szerzetes, és a Szentlélek ruházatában öltözködik: az átistenülés boldogsága tehát mindinkább jelenvalóvá lesz számára már földi életében is(17), s ez képessé teszi arra, hogy egyre jobban megnyíljon embertestvérei szolgálatára is.

1. P. EVDOKIMOV: Christus im russischen Denken, Trier, 1977, 7. o. »

2. De incarnatione Verbi 8, PG 25, 109C. »

3. Contra Arianos III 33. PG 26, 393 A. »

4. A. BLOOM: Living Prayer, London, 1975, ford.: MEI-évkönyv, Budapest, 1983., 111. o. »

5. Y. CONGAR: Der Heilige Geist, Freiburg-Basel-Wien, 1982, 238. o. »

6. ALEXANDRIAI SZENT KÜRILLOSZ: Izajás-kommentár IV or 2. »

7. P. EVDOKIMOV: L'Esprit Saint dans la tradition orthodoxe, Paris, 1969, 97. o. »

8. E. SAUSER: So nahe steht uns die Ostkirche, Frankfurt am Main, 1980, 101. o. »

9. ibid. 103. o. »

10. K. RAHNER-H. VORGRIMLER: Teológiai Kisszótár, Budapest, 1980, 467. o. »

11. E. SAUSER, id. mű 105. o. »

12. Un moine de 1'Église d'Orient: Introduction a la spiritualité orthodoxe, Paris, 1983 31-32. o. »

13. L. OUSPENSKY: Theology of the Icon, New York, 1981 160-161. o. »

14. J. TYCIALC: Gegenwart des Heils in den östlichen Liturgian Freiburg, 1968, 37. o. »

15. M.-J. LE GUILLOU: Vom Ceist der Orthodoxie, Aschaffenburg, 1963, 59. o. »

16. ibid »

17. id. mü., 68-59. o. »

PG = Patrologia Graeca

MEI = Magyar Egyházirodalmi Iskola

Vissza